A városiasodás korszaka

A szabadságharc megteremtette a polgári egyenjogúság és a gazdasági korszakváltás alapjait: a koronakerület megszűnt, a jobbágyok földművesgazdák lettek és Kanizsa is fokozatosan visszanyerte kisvárosi arculatát. Határában Adorján mellett - az Orompartok peremén - 1850-ben új település alakul: Kishegyes, a későbbi névrendezés (1904) után Oromhegyes névvel. Tőle délnyugatra a párhuzamos dűlők során szétszórtan a kanizsai (oromi) tanyák. A kiegyezés (1867) után a fejlődés felgyorsul: a nyolcvanas évek végére Kanizsának kétszer annyi háza van, mint amennyi 1848-ban volt, és immár vasút köti össze a szomszédos Zentán és Szegeden keresztül az ország és világ távolabbi vidékeivel. A község saját erejéből befejezi a tiszai védtöltés építését (1856), lecsapolja és ármentesíti a Nagyrétet, majd a volt koronakerületi társközségekkel együtt 1870-ben az államtól megváltja a községhez tartozó közlegelőket. Ezeket azonban nem osztja fel a birtokosok között, hanem megtartja a község kezelésében, jövedelmükből pénzelve a növekvő közköltségeket.

Közben a település is fejlődik az egyetlen lehető - nyugati - irányba a Kőrös-ér jobb oldalán és a Nagyrét mellett, a "Tópart"-on, az egykori Gyékénytó mellett, követve a természeti táj legmagasabb pontjainak vonalát. Így alakul ki a város négy kerülete, amelyeket a kezdeti időkben, a XIX. század közepén még "tizedeknek" neveznek: a Kőrös-tized, a Tópart-tized, a Piac-tér (településközpont a két - római katolikus és pravoszláv - templom között) és a Part, az egykori kanizsai sánc helyén. A Kőrösoldal és a Tópart között kezdetben szőlők és kertek voltak, 1850-ben itt 60 ház épült, majd számuk az elkövetkező 35 év alatt megháromszorozódott. Ez lett Kanizsa ötödik kerülete, az "Újváros" (bár neve a közemlékezetből a leghamarabb kapott ki). A Kőrös elszélesedő, mocsaras torkolata sokáig gátolta a település északi irányú fejlődését: rajta túl szőlők terültek el. A Kőrös torkolatát szelte át a Martonosra vezető út, ezért itt a hatvanas években töltés és híd készült. Ennek déli oldalán állt az 1866-ban emelt Szent János-szobor. A hetvenes években a martonosi út Kőrösön túli részén is megkezdődött a telkek felosztása és beépítése, a közök kialakítása; ez lett a város hatodik kerülete, a "Falu". Itt alakították ki 1872-ben a város tiszai hajóállomását.

Kanizsát a fejlődésben Horgos követte, különösen a XIX. század második felében: 1863-ban már állomása nyílt a Szeged-Fiume vasútvonalon. A szűkebb régióban, a szeged-temesvári vasútvonal Valkánynál létesített megállója után ez volt a legközelebbi vasútállomás. A vasúti kapcsolat Horgost nem Kanizsához, hanem Szegedhez és Szabadkához közelítette; a korabeli közigazgatási beosztás szerint is Horgos Szegedhez, illetve Csongrád vármegyéhez tartozott, ott volt felettes hatósága, járásbírósága, adóhivatala és a telekkönyvi hivatala is. Horgos 1772-ben végrehajtott újratelepülésekor mérnökileg tervezett és kimért településszerkezetet kapott a telepítést végrehajtó Kárász Miklós gondosságából. Ezt a településképet, a széles utcákat, nagy beltelkeket a XX. század újításai és telepítései csak rontani tudták. Horgos rendezettsége és a lakosság eloszlásának aránya jobb volt Kanizsáénál: a századfordulón a lakosságnak öthetede Horgoson, míg csupán kéthetede lakott a környező majorságokban: Budzsákban, Kishomokon, Királyhalmon, Öttömösön, Buzgánypusztán, Tiszaszentpéteren és a Kőrösoldalon.

Martonos, miként Kanizsa is, a Tiszán inneni koronakerülethez tartozott 1848-ig, majd a többi községhez hasonlóan 1870-ben pénzzel megváltja legelőit, és 1871-ben községgé alakul Bács-Bodrog vármegye felső-tiszai járásban, amelynek székhelye Zenta volt. Így Martonos (kezdetben Kanizsával együtt) a zentai járáshoz tartozott közel száz esztendeig. A település a Tisza mélyebb öblözetében fekszik, földrajzi fekvése a török hódoltság idején ugyan előnyös volt (nem került a fosztogató hódítók útjába), de az újabb időkben, a XIX. században hátrányossá vált, mert messze esett a zenta-szegedi úttól (1882) és a vasúti szárnyvonal is messze volt a központjától (1889). Martonos így sziget maradt a szárazon, ami népessége számában is megnyilatkozott: 1860-ban 4955, 1890-ben pedig már csupán 3725 lakosa volt. A lakosság túlnyomó többsége földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozik mind a mai napig. Az áruforgalomba a község nem tudott aktívan bekapcsolódni, ezért határa nyugati szélén - ahol erre a feltételek sokkal jobbak - a XX. században új település alakult ki, amely nevében is megjeleníti szerepét: Kispiac.

A XIX. század végén Szeged és Zenta között Kanizsa került a fejlődés élvonalába: lakosainak száma lassan, de ingadozások nélkül növekszik, gazdasága a helyi természeti feltételekre alapozva fejlődik. Lakosainak száma 1850-ben 9407, 1857-ben 11.074, 1880-ban 13.689, 1890-ben 15.494 és 1900-ban 16.532, ebből 16.057 magyar, 398 szerb, 67 német és 10 egyéb nemzetiségű.

A századfordulón a község határa 35.819 katasztrális hold, ebből 20.615 hold a szántó, 9.289 hold a közlegelő. A község a közlegelőt egy birtokíven kezelte, azaz a közbirtok 15.266 holdat tett ki, beleértve a réti nádasokat, a tavakat, a kopárokat, az utakat és az egyéb terméktelen területeket.

1904-ben a község felveszi az 1774 óta használt és 1848-ban törvényesített "Magyarkanizsa" nevet, amelyet 1908-ban a rendezett tanács elnyerésekor is megtart és 1920-ig használ. A várossá alakulás évében (1908) címert kap: csücskös pajzsban zöld mezőben álló, jobb kezében felemelt kardot, bal kezében a mezőre támasztott csoroszlyát tartó magyar huszárt ábrázoló címerképet, a pajzs felett címerkoronával. Ebben az időben a városnak a legelődíjakból olyan busás bevétele volt, hogy abból fedezni tudta a községi közigazgatás, a kommunális-, közegészség- és a közoktatásügyek összes költségeit.

A XX. század elején a város gazdasági életére a viszonylag fejlett feldolgozó kisipar, néhány manufaktúra és a gépesített színvonalra emelkedő malom- és építőanyaggyártó-ipar volt jellemző. A kisiparosok 1886-ban testületbe tömörülve, létszámuk 210-300 fő között mozog a XX. század közepéig. A malomipart a XVIII. századtól a vízi- a szél- és a szárazmalmok képviselték, volt idő, amikor a Tiszán harmincnál is több vízimalom őrölt a XIX. század elején. A vízi- és szárazmalmokat a XIX. században a gőz- és motormalmok (darálók) váltották fel, amelyek tőkés vállalkozók tulajdonában voltak.

?? gazdag löszréteg, a sárgaföld volt, amelyet már a XVIII. században is felhasználtak téglaégetésre. Téglakészítő mesterek és manufaktúrák már a XIX. században is voltak, de a gépesített téglagyártás 1903-ban vette kezdetét, amikor az egyik rátermett kanizsai vállalkozó - Grünfeld Hermann - megalapította az első kanizsai gőztégla- és cserépgyár részvénytársaságot. Ezzel vette kezdetét a máig is legjelentősebb ipari-gazdasági tevékenység: az építőanyag-gyártás.

A kereskedelemben Kanizsa csupán mint kisebb régió központja kapott szerepet: vonzáskörébe Martonos, a tanyavidék és a Tiszán túli Törökkanizsa tartozott. A kereskedelmi ágazatok közül viszonylagosan fejlett volt a gabona- és az állatkereskedelem. Törökkanizsa különösen 1886 után kapcsolódott be a kanizsai áruforgalmi körzetbe, miután a kanizsaiak a Szegedtől megvásárolt hajóhidat felállították. Az áruforgalom a községek országos vásárain és a hetipiacokon fokozatosan nőtt, majd az iparosok műhelyei mellett a századvégen a három községben gyarmatáru-, fa-, textil- és fémáru-boltok és vegyeskereskedések is nyíltak.

A gazdasági fejlődést a hitelintézetek is segítették. Az első ilyen vállalkozás az Ó- és Törökkanizsai Takarékpénztár volt, amely 1869-ben alakult. Ezt követte 1884-ben az Ókanizsai Önsegélyező Szövetkezet. A hitellehetőségek azonban igen szűkek voltak, a mezőgazdaságban a gépesítés a cséplésre korlátozódott, a feldolgozóipart néhány kisebb malom képviselte. A tégla- és cserépgyártás, a Maroson leúsztatott fenyőfára alapozott fűrésztelep is csak a nyári időszakban kívánt több munkáskezet. Az agrárnépesség többletét az ipar nem volt képes lekötni: egy részük vidéki földmunkákon tengődött (híresek voltak munkabírásukról a kanizsai kubikosok), mások a századfordulón kivándoroltak az Újvilágba, Észak- és Dél-Amerikába.

A város társadalmi életében a XIX. század második felében a földbirtokos gazdák, a kis létszámú értelmiség és a tehetős vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Képviselőik a községi képviselő-testületbe a virilitás jogán (a községben a legtöbb adót fizetők) kerültek be, de az országos politikai pártok helyi szervezeteiben és a helyi társadalmi egyesületekben is döntő befolyásuk volt. A földbirtokos nagygazdák a Gazdakörbe tömörültek, az értelmiségiek a Kaszinóba jártak, az iparosok az Ipartestületbe. A társadalmi rétegeződés nemzeti, faji és vallási alapon színes mozaikot eredményezett: felekezeti iskolákat, nemzeti olvasóegyleteket, szakszervezeteket, legényegyleteket, leánykiházasító társulatokat és tűzoltó testületeket. Az első színjátszó társaság 1845-ben alakult, az önkéntes tűzoltó testület 1889-ben, a helyi földmunkás szakszervezeti csoport pedig 1897-ben. A század végén indultak az első helyi lapok, a tehetősebbeknek 1895-ben a Népkertben felépül a Vigadó, a nincsteleneknek 1900-ban a Szegényház.

A XX. század elején Kanizsa ismét megszerezte a rendezett tanácsú város jogállását, és 1908-ban megkapta a korábban már egyszer elnyert városi címert. Ekkor építik a ma is az elöjáróság székhelyéül használt városházát (1911) és a Szent Pál templomot (1912). A város határában gyógyvizet találnak és rövidesen a Népkertben felépül (1913) a ma már gyógy- és rekreációs központtá fejlesztett fürdő. Tóth József nagybirtokos birtokán templomot épít, és köré falut telepít (1905), amelyet róla TÓTHFALU-nak neveznek el. A lendületes városiasodás a világháború miatt elakad, a város félezer embert veszít, és a trianoni békével országot vált: Jugoszláviába kerül.

Dobos János mgr.